• ремонт квартир Днепропетровск
  • автономное отопление днепропетровск
  • электрическое отопление днепропетровск
  • ремонт офисов днепропетровск
  • ремонт домов днепропетровск
  • монтаж гипсокартона Днепропетровск
  • алмазное сверление Днепропетровск
  • алмазная резка Днепропетровск
  • алмазное сверление Днепропетровск
  • Tigris születik

    Ez egy régi, majdnem egyhetes peca története abból az időből, amikor még gyakrabban kapcsoltam a karabínerbe körforgót:)

    Ehhhhhhhbaszd meg! – volt Tigris első értelmes megszólalása, miután másodjára is alaposan meghúzta a csatos üvegbe erőltetett kerítésszaggatót az állomáson, bár ekkor Tigris hivatalosan még nem is volt Tigris, csak félig, de később a név teljes jogú tulajdonosává vált.
 És ekkor még csak hétfő este volt, bár ez a hét nem is ekkor kezdődött, hanem már vasárnap este, amikor megfelelő fellépéssel sikerült egy hülye absztinenciára szóló fogadalmat és időnként teljesen hülye absztinenst feltörni, megtörni, a már említett csatos üveg és a benne lévő szatmári szilva segítségével. Ezt azonban hosszas egyeztetések és emailváltások előzték meg, és persze az egyre jobban elhatalmasodó horgászláz, de aztán végre elfogyott az út és ott voltam Nagykanizsán, Gáboréknál. Ahol a megállapodásnak megfelelően ő csak annyit ivott mint én, ami teljesen jól sikerült, mert hamar jól érezte magát, persze közben kölcsönösen megcsodáltuk és megszóltuk egymás felszerelését, a Sportexet, az ABU-t, az SSGS-t, a kicsi Shimanot, a Guideline-t és a tüske Henk Simmonszt meg a többit. Aztán lassan reggel lett, és egyre közelebb került Pötréte, ahová amíg eljutottunk, többször is sikerült megtapasztalnom Gábor legendás és már megénekelt tájékozódási képességét, mert a viszonylag nyílegyenes Nagykanizsa-Pötréte útvonalon sikerült háromszor eltévednünk a hajnali szürkületben. Ez a későbbiekben azzal egészült ki, hogy miután kicsit kiismertem a várost, csütörtökön már a legrövidebb és legegyszerűbb úton mennünk a csukaparadicsomba, kikerülve a város hajnali csúcsforgalmát.


Az első nap ismerkedés volt a Pötrétei II-es tóval, a furcsa, hol kedves, hol egy pillanat alatt jégcsappá váló horgászboltos nénivel, a csónakkikötővel, néhány idétlen evezővel és Gábor szenzációs lapátolási technikájával, ami szemből egészen viselhető volt, de profilból, amint azt kedden Tigrissel megállapítottuk, félelmetes, annyira, hogy néha könnyesre röhögtük magunkat. (Gábor közel két méter, és sovány, mint egy agár, keze-lába hosszú és a csónak végében ülve fordítva evez, miközben úgy néz ki, mint egy furcsa, nagy, kalimpáló kaszáspók.) Mindez azonban egyáltalán nem zavart abban, hogy az első nap meg se érintsem az evezőket, amit a házigazda becsülettel tűrt, és csak néha kellett emlékeztetni, hogy rám ne számítson, itt én ma nem evezek. A biztatások – ahogy kezdtük jobban meg- és kiismerni egymást – kedélyes párbeszédekké olvadtak, és rendre kiderült, mekkora egy szemét és főleg cinikus állat vagyok, amivel nem is volt semmi baj, hiszen Gábor is az, de ő még hülye is:)
De ekkor még nem voltunk túl az első dobásokon, amiket azért félve eresztettem meg az erdőbe, de Gábor nem volt szívbajos és a kis tüskével megmutatta a nyerő technikát. Azaz be a dzsumbujba, oda, ahová épeszű ember nem dobna műcsalit, mert úgysem veszi ki. A teória azonban megdőlt a sűrűbe eresztett dobások rendre kijöttek és később még halat, vagy rávágást is adtak. A tapogatózások közepette az első rávágás természetese Gábornak jutott, az első hal azonban nekem, bár még ekkor sem éreztem igazán a vizet.
Az az igazság, hogy Gábor egy rávágására dobtam, aminek csuka lett a vége, amit a kis bokorsorból még pár darab követett, és a vízi csalitos végére már három:egy volt nekem. Aztán hamar hat:egy lett ide, ami mindkettőnket meglepett. A kép azonban csalóka, el voltam kényeztetve, mert nem eveztem, hagytak dobálni, és Gábornak több hala is elment, szóval ez nem volt az igazi megmérettetés. Aztán az sem, hogy hat:egyből egyenlítés lett, sőt fordult a kocka is és a nap végére 11:7-re kikaptam, de ez valahogy rendjén volt, ami szó esett, annak esni is kellett róla. Közben persze lehetetlen helyeken erőszakoltuk át a csónakot, lehetetlen helyeket dobtunk meg, lehetetlen halakat fogtunk ki és meg, és lehetetlen helyeken akadtunk el, de jó volt, mert vízen voltunk, horgásztunk. Izgalmat az utolsó, bokrok elől kivett csuka okozott, persze nem a nagyságával, vagy küzdeni tudásával kápráztatott el minket.
Visszaengedése után kicsivel, ekkor már erősen sötétszürkület volt, valamit észrevettünk a vízen, de lövésünk nem volt, mi lehet az. Tippeltünk vidrára, pézsmára, pocokra, és később kutyafaszára is, de egyik sem jött be, csak amikor a jelenség mellé értünk, akkor ismertük fel a vergődő csukát. Valószínű Gábor utolsó, bokorsori csukája lehetett, ami még is rosszul akadhatott, szilványba és fenn pacsált a víz tetején, úgy, hogy fejét a vízből kiemelve vergődött az oldalán. Nem akartuk, hogy a hal szenvedjen, akkor sem, ha kicsi volt, és akkor sem ha villantókkal próbáltuk meg magunkhoz édesgetni. Ami persze nem sikerült és csuka egyszer csak végleg elmerült és csak reméltük, hogy talán nem pusztult el feleslegesen egy rossz akadás miatt.
Persze ennyit nem szomorkodtunk a dolgon, csak egészséges mértékéig, mert már lekötötte figyelmünket Tigris érkezése, aki iszonyú mennyiségű pakkal érkezett kétnapos horgászatára, de a második korttyal hamar túlnőtt pakkjain és önmagán is. A nagy bátorságnak persze az lett a vége, hogy Tigris alaposan becsavart és kicsit mi is, de a lecsó és a lelkesedés helyre tett mindent. Ezért másnap kellően másnaposak voltunk, a horgászboltos néni ismét kellően fagyos volt, és ismét kellő erősséggel fújt a szél, végig a tó teljes hosszán. Ez megalapozta haladási irányunkat is, szépen csorogtunk lefelé az egyes tó irányába. Persze azért még sikerült elkapnunk a „hajnali wobbleres időszak végét” két csukával.
Aztán jégermeister, aztán szél, aztán Tigris iszonyat nagy kanala, amit kinevettünk, mert az első nap tapasztalataiból okulva a körforgókra esküdtünk, aztán a hatalmas kanállal gyors egymásutánban kivarrt két csukát, és akkor már nem örültünk annyira. A halak azonban nem szabályosan akadtak, azért kérdéses, volt, hogy érnek-e, de aztán értek és ettől a kanál is megijedt és hamar bent is maradt egy akadóban. Aztán csak fújt a szél és csak akadoztunk, csalikkal és csónakkal egyaránt, aztán partra szálltunk és felfedeztünk, és ismerkedtünk meg iddogáltunk és próbálkoztunk és én közben csodáltam Tigris milyen fantasztikusan lassan vezetgeti gumihalait és a twiszterfarokkal könnyített támolygóit. És csak sodródtam az eseményekkel, mert rám zuhant a másnap és a fáradtság, ellentétben a fiatalemberrel, aki változatlan koncentráció mellett terelgette műcsalit.
Főnixkedésem délután háromra eshetett, ekkor ismét tudtam figyelni a pecára, de addig is Tigris sorra fogta a csukákat és mert Gábortól elsodródtunk, csak telefonon értekeztek az aktuális állásról, ami mindig egyenlő volt, csak én voltam jól lemaradva. De aztán becsorogtunk egy keskeny csatornába, ahol megtört a jég és viszonylag kis területről viszonylag nagy számú csukát vettünk ki – főleg körforgóval.
Tigris akkor is merő bizalmatlanság volt a körforgóval szemben, utálta akár a darás tésztát, de miután az előtte dobált helyről elsőre kivarázsoltam egy neonsárga csodával egy csukát, csakazértis feltett egyet, és fogott. Pontosabban akasztott, mert a hal beugrott egy akadóba és bár hamar odaértünk és rönköt is megemeltem már, csak leverte magát a horogról. Aztán Tigris betépte a forgót, aztán még szenvedett egy kicsit, és persze egy csuka fogát szó szerint, beletörette a gumihalába – rávágás, egy rúgás, aztán semmi, csak a Manns oldalába egy darab csukafog. Aztán ismét Gábor mellé sodort bennünket a véletlen és kezdődő szürkület és megint sorra fogtuk a csukákat, főleg Tigris, aki az ajándékba kapott és agyonharapott Mepps-szel az utolsó pillanatban is fogott halat.
A csónakokat már sötétben tettük rendbe, és a csuklóm sem égett, mert a kicsi fiam kicsi botjával kergettem aznap a halakat, és minden vele fogott jószágot neki adtam, persze virtuálisan, mert minden halat visszaengedtünk, de nem azért, mert nem volt tervben egy csukapörkölt, hanem mert mind a összes a helyi méret alatt volt. Ennek ellenére Gábor, Tigris, és én 10-9-7-es eredménnyel búcsúztunk a naptól. Aminek persze még nem volt vége, mert még hátra volt egy galádul hátba lőtt fácán pörköltté formálása, aminek közepette magunkat is átformáltuk, persze agyilag.
Az átformálásnak köszönhetőn szerdán a titkosra mentünk harcos fekete sügerek reményében, de abból csak kevés lett. Pontosabban egy, de arról majd később. Mert előtte napijegyet is kellett venni, amit a kocsmában adtak, ahol adtak mást is, Gábornak, mivel fogadást vesztett és rögtön egy fél körtével és egy ugyanekkora jégerrel kellett közelebbről és bensőségesen megismerkednie, míg mi a ránk eső tételt szépen elfeleztük. Ez megadta nap hangulatát, annyira, hogy miután Tigrissel sikerült elhelyeznünk a parton egyedi „határköveinket”, simán bevállaltam egy óra alvást a kocsiban.
Aztán megint feltámadás és próbálkozás a feketefogással, de az nem ment, így aztán átnyergeltem csukára – pedig akkora sügereket láttam, de akkorákat, hogy csoda. Hogy aztán mi történt arról álljon itt egy idézet Tigristől, aki ekkorra már tudta miért lett Tigris, ám egyáltalán nem haragudott érte, sőt. (Fiatal kora ellenére jól nyomja az ipart, kedden például engem simán lefogott, és ezért a gazdaságilag gyorsan és fejlődő országok mintájára keresztségünkben valahogy ezt a nevet kapta, kis nélkül, mert alapvetően ő még is csak Nagy.) Szóval, amit arról a napról írt az most jön: „Tegnap délután kimentünk a titkosra, ahol titkosabbnál titkosabb helyeken sikerült semmit nem fogni. Gábor elpénecolt egy süldőmalac méretű csukát, ami kistwisterrel a torkában távozott a part előtt, persze előkével már nem akart vissza jönni. Ottó, tanulván az esetből szintén nem tett föl előkét, és ugyan így járt, csak ő kanállal etette meg a kicsivel kisebb csukát. Fekák amúgy reggel mutatták magukat, de a máskor eredményes popperektől nevetve menekültek. Már menni készültünk, mikor egy part melletti bokor alól kivettem egy max. 23 centis fekát. Salmo perch gt-re lett éhes, és persze én még akkor sem tettem föl a drótot:). A csukák végig a tízcentis szélvízben voltak, ahonnan legfeljebb elijeszteni tudtuk őket. ek. jó két nap volt :-)).”

Hát szóval ezt az elpénecolta elszólást nem kellett volna, mert másnap, amikor Tigris már nem volt velünk, tulajdonképpen egész délelőtt pénecoltunk. Kipénecoltunk, rápénecoltunk, odapénecoltunk, visszapénecoltunk, átpénecoltunk, felpéncoltunk, lepénecoltunk vagy egyszerűen csak úgy pénecoltunk azt és ott, ahol, és amikor voltunk. Mert azért hiányzott a srác, emlegettük sokat, a tiszteletére még tigriseztünk is egy sort. Ami nem perverzió, csak ő nagyon lassan a víz tetején vezetett wobblerrel fogott csukát, feketét, és ezt a technikát alkalmaztuk néha mi is, ráadásul néha sikerrel. Aznap ugyanis, legalábbis kezdetben a wobbler volt a nyerő. Ez elsőre úgy kezdődött, hogy Gábor egy teszkóban vásárolt irdatlan, olyan húsz centis DAM wobblerrel, még a reggeli sötétségben a hellyel-közzel pár centire a víz alatt lévő stégről elsőre csukát fogott, nem is akármekkorát, hanem egy bő 39-est.
Ezt a tettet azonban szokásos rutinjával vitte végbe, ami azt jelenti, hogy a bevágásnál kinyílt a karabinere, akkor már sokadjára, és a hal csak azért lett meg, mert ráesett a víz alatt lévő deszkákra, amibe beleakadt a wobbler másik hármashorga. Az egészből csak egy ijedt kiáltásban elfulladt irdatlan burványt és a vergődő hal hatalmas vízfelhőkkel kísért csapkodását érzékeltem, meg azt, hogy ennek megint szerencséje volt, és bejött a nagy wobbler, meg van a nagy csuka. Aztán odabotorkáltam, de akkor Dávid, aki megette Góliátot, már kézben volt. A nagy wobbler a tarkójába akadt.
Persze hamar megszabadítottuk tőle és mehetett útjára, hiszen az alaphangot bőven megadta az aznapi pecához. Kentük a halakat kezdetben wobblerrel, de egy idő után ismét csak a körforgók kerültek fel, és hoztak eredményt. A csukákat megint csak a nád tövében találtuk meg, illetve néha a bokrok mellett, a nyílt és a mélyebb részeken megint nem jártunk eredménnyel. Ellenben a nap kellemesen sütött, felváltva eveztünk és nem érdekelt bennünket, hogy fogunk-e halat, illetve igen, de az sokkal inkább, hogy a másik fogjon halat. Persze azért nem sírtuk el magunkat, kedélyes beszólásokkal kedveskedtünk egymásnak. Változatosságot néhány lemaradt csuka, és bevágás közben többször is kinyílt karabiner okozott, meg egy egészen könnyű fejjel szerelt twiszterre érkező kapás, és egy mélyebb részről támolygóra érkező kagyló, aminek azért örültünk, mert azt hittük, hogy a mélyben is megtaláltuk a pötrétei tigriseket, pedig nem. Jó kedvünk addig fokozódott, hogy a 1969-es táncdalfesztivált mintájára, két pénecolás között dal is született Tigrisről, így néha el-elsodorta a szél a Tigris hol vagy, jó lenne ha itt lennél, Tigris hol vagy merre csavarogsz, összetételű nem túl bonyolult, de a helyzetből adódó szellemi szintünkhöz mért dalocskát, aminek, miután dögfáradtak voltunk, még örülni is tudtunk. Annyira, hogy fordult a kocka is és a napot 8:6-ra nyertem.
Este korai alvás, amit a házigazdák egészen jól viseltek, pedig a másik szobában is elég jól lehetett hallani, hogy húzom a lóbőrt. De a húzás kellett, mert a hajnal ismét a titkoson ért bennünket. A meglepetés pedig akkor, amikor a sötétbe hallgatózva rablásokat hallottunk a feketéktől. Nosza, adjunk nekik, fel a nagyon sekélyen vontatható yo-zurit. De a lelkesedés addig tartott, és nem tovább, semmi nem érdekelte a feketéket, elkerülték wobblereinket. Aztán csak szűrtük a vizet, kerestük a halat a ködben, ami már erősen oszladozott, amikor az első két bugyli rácsavarodott a hínárszálak közül könnyű támolygóinkra.
Aztán megérkezett az ötnapos túra első komoly hala, egy bő másfeles csuka, ami végre küzdött, rendesen és csukául. Pedig ez sem rendesen akadt, a villantó ágai a kopoltyúfedőjébe és a mellúszója tövébe ékelődtek, így kicsit másként kellett fárasztani, mint rendesen. Ezt a halat már megsüvegeltük, örültünk neki rendesen, mert ez az utolsó nap volt, és azt hittük, annak is méltó befejezése. Persze tévedtünk.
Korábban beszéltem arról Gábornak, hogy soha nem fogtam halat klasszikus hulló falevél technikával. Megállítva a villantót, és aztán az visszafelé billen, úgy igen, de bedobásnál. feszesen tartva a zsinórt és figyelve a rezdülésekre és az esetleges kapásra, még nem. Most is csak álldogáltam a parton és bámultam az eget, várva, hogy bedobás után érezzem a villantó fenékre érkezését, amikor a finom ütés beleremegett a kezembe. Egy pillanatig, vagy talán kettőig is csak álltam, most mi van? De ennyi idő alatt már lendült is a bevágás, mert eszembe jutott Tamás barát, aki mondta, hogy ilyenkor éppen ilyen finom ütést illik érezni, amit a zsinór belazulása követ. De ekkor már perecben volt a bot, és a szigorúra állított fék is meg-megnyikkant, sőt időnként sírt is. Azért átszóltam Gábornak is, hogy megvan, aki morgott valamit, hogy rendben, de csak nem akart megérkezni. Közben teltek a félpercek és a percek, megjelent a csuka is, de épp csak megmutatta magát, aztán már ment is tovább. Persze rögtön beleszerettem, mert olyan erős hármasnak saccoltam és már akkor örültem neki, mint majom a farkának. Közben előbukkant Gábor is, aki csodálkozott, hogy eddig még nem hallott semmi locsogást, de ekkor megint felsírt a fék, és már tudta, hogy miért maradtak el a vízhangok. A csuka megint megmutatta, magát, és ekkor kiderült, hogy két nappal korábban ő is hasonló méretű – bár kicsit nagyobb – halat pénecolt el. Aztán ott volt a hal a lábamnál, majd a kezemben és végül a digitális gépben.
 A heti peca azt hiszem itt fejeződött be számomra, minden amit ezután csináltam, alibipeca volt, de baj nem. Ilyen könnyen azonban nem adtuk fel, és jól tettük, főleg Gábor, aki még partra penderített egy szép másfelest, aztán már neki sem kellett több, de persze még kicsit erőlködtünk, de aztán irány haza. És aztán igaziból haza.

Tanulság volt az öt nap alatt millió, ami csak a mi fejünkben, kezünkben van benne, és amit nem tudunk elfelejteni, soha, de nem is akarunk. Az elején hirdetett barátságos versenyt Gábor nyerte 29 csukával, szemben az én 25-ömmel, igaz, egyedsúlyra azért jobb voltam. De igaz az is, hogy a hét végére megszületett a pötrétei király, a Tigris, aki ott iskolázott, a titkoson fogott fekete sügerével csendben lealázott bennünket, öreg rókákat.